The Psychology behind my WHO I AM song
Memoir of the Shadow and the Spark: On Crying When I Give
By: Dr P. Mester
Link to the song: https://soundcloud.com/dr-mester-funk/who-i-am
(read “behind this track” on soundcloud)
The Question I Asked Myself
It happens every time.
I hand a few dollars to someone on the street.
I help in a way that feels real, human, unperformed.
And as I walk away, something breaks open.
Not hysteria. Not weakness.
Just a quiet flood behind my ribs.
A heaviness in the chest, tears that fall without invitation.
No witnesses. No camera. No halo.
I always wonder: why does kindness undo me?
The Answer I Found Within
It took years to understand that this is not collapse.
It is communion.
It is a catharsis that rises from empathy itself.
That pressure behind my sternum is the signal of everything I carry without knowing it.
The world’s pain hums under my skin like static.
As someone wired differently, every injustice, every hunger, every quiet despair vibrates through me.
When I give, I touch that current directly.
For a moment the barrier between self and other dissolves.
There is no giver or receiver, only one shared pulse.
It is what the ancient Greeks called Koinos;shared humanity.
The tears that follow are not sorrow.
They are the release of that collective weight.
My body speaks in the only language it has left when words fall short.
The language of release.
The Anatomy of an Anthem: How My Song Explains My Tears
My song “Who I Am” is not a performance.
It is a confession.
Every verse is a fragment of my inner architecture:
the Enneagram Type 2; the Helper; encased in the armor of the Chinese Ox.
I. The Helper’s Engine
Real strength ain’t loud, but it’s steady and clear
When the weak need a hand, I’m always right here
I lift ‘em up when they’re feeling low
When the world knocks ‘em down, I let ‘em grow
Type 2 lives to serve.
It is the compulsion to reach out, to heal, to steady what shakes.
Tears arrive because this drive runs too deep for words.
The act of giving releases pressure, as if compassion itself must escape through the eyes.
In those moments, I become the function I was built for;
to connect, to restore, to remind myself that love still breathes in the world.
II. The Ox’s Fortress
Calculated moves, every step precise
I don’t burn bridges, I turn ‘em to ice
Cold when I cut, no second tries
If the trust is gone, then the bond just dies
Slow to trust, but I peep the play
Energy don’t lie, watch what they do, not what they say
Here stands the Ox, rooted and deliberate.
Dependable, methodical, unshakable.
Where the Helper flows, the Ox builds boundaries.
Its discipline keeps compassion from drowning itself.
Cold precision becomes a kind of mercy;
a way to preserve energy for what truly matters.
When I give to someone in need, that armor falls away.
There is no contract, no expectation.
The Ox steps aside, and the pure instinct of the Helper moves through unobstructed.
That is why emotion floods in afterward.
The gate has opened, and the river moves freely.
III. The Shadow Worker
I wrestle the ghost in my own reflection
Every win got a hidden lesson
The rage in the cage, it’s a quiet weapon
But the heart’s the judge, no plea, no question
I’ve seen betrayals come in friendly tones
Snakes in the grass and kings with no thrones
But I keep it clean, heart armored tight
Got angels in scars, and demons in sight
On Angels and Demons
When I write about angels, I don’t mean celestial beings floating in clouds or some new-age fantasy of light. I use angels as a metaphor for the living forces of grace ; the parts of existence that move through me when I align with something higher, truer, and clean. They’re not personalities; they’re principles. God’s current, not God’s crew.The demons are the same in reverse; not horned monsters, but the raw, untamed drives that test my strength and keep me honest. I don’t worship either side. I work with both.
This is where awareness lives.
I do not deny my anger, envy, or grief.
I meet them, study them, train them to work for me instead of against me.
The “quiet weapon” is self-knowledge shaped from pain.
Every scar becomes both warning and wisdom.
The rage stays caged because the heart has learned to judge with compassion.
My demons remind me what the angels cost.
IV. The Verses of Power
Ayo, step back, let me set the tone
I ain’t just flesh, I’m a force unknown
Built from the lines that I carve in stone
Thoughts cut deep, yeah, the mind’s my throne
Here is individuation; the making of a self that belongs to no one else.
The Helper seeks connection, the Ox seeks sovereignty.
Together they forge a force that gives without surrendering identity.
Challenge the game, I don’t play by rules
I dissect lies, I dismantle fools
I don’t need likes, I don’t need views
Just the raw uncut, never bend my truth
This is what compassion looks like when it evolves.
Love without performance.
Service without self-erasure.
Power held with integrity.
Each tear after giving is proof of this alignment;
a moment when I remember that goodness does not need an audience.
V. The Final Synthesis
Who I am? Still grinding, same scars
The ink don’t fade where the wounds are art
If you know the code, then you know the part
I’m the shadow and the spark
Reflection Addendum – The Walk AloneI walk alone, but my spirit stays high.
That isn’t loneliness. It’s the calm earned when a soul stops begging to be understood and simply is.
I used to think strength meant carrying others until my knees gave out. Now I know it also means walking my own path without apology.
This is the Ox in me ; steady, enduring, unmoved by noise ; and the heart of the Enneagram Type 2 who still cares deeply, but no longer bleeds for every wound that isn’t mine.
I’ve learned that solitude can be sacred. It’s not a punishment; it’s the forge where compassion hardens into purpose.
So when I say I walk alone, don’t mistake it for emptiness. My spirit is high because I finally belong to myself.
Here lies completion.
The shadow and the spark, bound together.
The Ox’s endurance intertwined with the Helper’s compassion.
Every act of giving and every tear that follows repeats this truth:
the fortress still lets light through.
Strength and tenderness coexist, neither diminishing the other.
The Pillar of Compassion
A healthy, integrated Enneagram Type 2 fused with the soul of an Ox becomes something rare;
a Pillar of Compassion.
Not sentimental. Not soft.
Firm enough to hold pain without collapsing,
open enough to let empathy keep its current.
This kind of strength does not roar.
It breathes quietly.
It is built from loyalty, discernment, and the refusal to grow numb.
Tears are not evidence of fragility; they are evidence of connection.
They show that the bridge between the human and the divine is still intact.
Each act of kindness is a small resurrection of faith.
Each tear that follows is the proof that the world has not hardened me yet.
Closing Reflection
So, who am I?
I am the one who hands kindness in silence
and weeps in private because the beauty of it hurts in all the right ways.
I am the Ox with a heart too alive for its armor,
the Helper strong enough to carry its own weight.
I am the psychologist of my own soul,
turning every scar into a scripture of understanding.
I am the wound and the salve,
the fortress and the flame,
the shadow and the spark.
I am not just a helper.
I am a Pillar of Compassion;
forged in struggle,
armored in truth,
and still, endlessly, beautifully human at the core.
Magyarul:
Az Árnyék és a Szikra Emlékezése: A Könnyeim, Amikor Adok
Írta: Dr. P. Mester
A dal linkje: https://soundcloud.com/dr-mester-funk/who-i-am
(Olvasd el: “behind this track” a Soundcloudon)
A Kérdés, Amit Magamnak Tettem Fel
Mindig ugyanaz történik. Adok néhány dollárt valakinek az utcán. Segítek valaki másnak úgy, ahogy az valódi, emberi, nem szerepelt. És ahogy elindulok, valami bennem megnyílik. Nem hisztéria. Nem gyengeség. Csak egy csendes áradás a bordáim mögött. Súly a mellkasban, könnyek, amik engedély nélkül hullanak. Nincsenek tanúk. Nincs kamera. Nincs glória.
Mindig elgondolkodom: miért bont le a jóság?
A Válasz, Amit Belül Találtam
Évekbe telt megérteni, hogy ez nem összeomlás. Ez kapcsolódás. Ez az empátiából fakadó katarzis.
A szegycsontom mögötti nyomás jelzi mindazt, amit öntudatlanul hordozok. A világ fájdalma statikus zajként zümmög a bőröm alatt. Mivel máshogy vagyok huzalozva, minden igazságtalanság, minden éhség, minden csendes kétség átrezdül rajtam.
Amikor adok, közvetlenül megérintem ezt az áramot. Egy pillanatra eltűnik a határ én és más között. Nincs adó és nincs kapó – csak egy közös szívverés. A görögök ezt hívták Koinosnak: megosztott emberi létezésnek.
A könnyek nem szomorúság. Ezek az összegyűlt teher feloldása. A test beszél, amikor a szavak már nem tudnak. A felszabadulás nyelvén.
A Himnusz Anatómiai Rajza: Hogyan Magyarázza A Dalom A Könnyeimet
A “Ki Vagyok Én” nem előadás. Ez egy vallomás. Minden sora a belső építményem darabja: az Enneagram 2-es típus, a Segítő, beburkolva a Kínai Ökör páncéljába.
I. A Segítő Motorja (Refrén)
Ki vagyok én? (ki?)
Csak nézd a grindet
A szavak, a munka, a kötelék, amit tartok (bezárva!)
Nem kell dicsőség, nem kell fény
A küzdelemből épültem, az idő kovácsolt
A 2-es típus élete az adásról szól. A vágy, hogy elérjek másokhoz, gyógyítsak, helyreállítsak. A könnyek azért jönnek, mert ez a hajtóerő túl mély ahhoz, hogy szavakba férjen. Az adás pillanata nyomáscsökkentés – mintha maga az együttérzés keresne utat a szememen át. Ilyenkor pontosan azt csinálom, amire születtem: kapcsolódom, helyreállítok, és emlékeztetem magam, hogy a szeretet még létezik.
II. Az Ökör Erődje (Versek)
Számított lépések, minden mozdulat precíz
Nem égetek hidakat, jégre fordítom őket
Hideg vagyok, amikor vágok, nincs második esély
Ha a bizalom elveszett, a kötelék halott
Lassú a bizalom, de látom a játékot
Az energia nem hazudik, figyeld, mit tesznek, ne mit mondanak
Itt áll az Ökör – gyökeres, fegyelmezett, megingathatatlan. Ahol a Segítő árad, ott az Ökör határokat épít. A fegyelem megvédi az együttérzést attól, hogy önmagát fullassza meg. A hideg pontosság is egyfajta irgalom: az energia megőrzése annak, ami valóban számít.
Amikor valakinek adok, ez a páncél lehull. Nincs elvárás, nincs alku. Az Ökör félreáll, és a Segítő ösztöne tisztán átáramlik. Ezért jön a könnyáradat később – a kapu megnyílt, és a folyó szabadon mozog.
III. Az Árnyék Munkása (Pre-Verse & Bridge)
Harcolok a szellememmel a tükörben
Minden győzelem rejteget egy leckét
A ketrecben a harag csendes fegyver
De a szív ítél, nincs könyörgés, nincs kérdés
Láttam árulást barátságos hangokban
Kígyók a fűben és királyok trón nélkül
De tiszta maradok, szív páncélozott
Angyalok a sebekben, démonok a látómezőben
Az Angyalokról és Démonokról
Amikor angyalokról írok, nem égi lényekről beszélek. Az angyal nálam a kegyelem élő erejének metaforája – azok az energiák, amik akkor mozognak bennem, amikor ráhangolódom valamire, ami tisztább, igazabb, istenibb. Nem személyiségek – elvek. Isten árama, nem Isten serege.
A démonok ugyanennek az ellenpontjai – nem szarvakkal, hanem nyers, zabolátlan ösztönökkel, amik próbára teszik az erőmet és őszintén tartanak. Egyiket sem imádom. Mindkettővel dolgozom.
Ez a tudatosság helye. Nem tagadom a haragom, irigységem, bánatom. Szembenézek velük, tanulok tőlük, és szolgálatba állítom őket. A „csendes fegyver” az önismeret, amit fájdalomból kovácsoltam. Minden seb egyszerre figyelmeztetés és bölcsesség. A démonok emlékeztetnek, milyen áron születnek az angyalok.
IV. Az Erő Versszakai (Verse 1 & 2)
Húzz vissza, hadd állítsam a hangot
Nem csak hús vagyok, ismeretlen erő
A sorokból épülök, amiket kőbe vészek
A gondolatok mélyen vágnak, az elme a trónom
Ez az individuáció – a Segítő a kapcsolatot keresi, az Ökör az önállóságot. Együtt olyan erőt kovácsolnak, ami ad, de nem veszti el önmagát.
Kihívom a játékot, nem követem a szabályokat
Felmérem a hazugságokat, lebontom a bolondokat
Nem kell lájk, nem kell nézettség
Csak az nyers, vágatlan, sosem hajlok az igazságomról
Ez a szeretet magasabb formája – teljes, de nem önfeladó. Minden könnycsepp bizonyíték a belső harmóniára.
V. A Végső Szintézis (Outro)
Ki vagyok én? Még küzdök, ugyanazok a sebek
A tinta nem fakul, ahol a sebek művészetek
Ha ismered a kódot, tudod a szerepet
Én vagyok az árnyék és a szikra
Reflexiós Függelék – Az Egyedül Járás
Egyedül járok, de a lelkem magasan marad. Ez nem magány. Ez a csend, amit akkor érdemel meg az ember, amikor már nem könyörög, hogy megértsék – egyszerűen csak van. Régen azt hittem, az erő azt jelenti, hogy másokat cipelek, míg a térdem megroppan. Most már tudom, hogy azt is jelenti: a saját utamat járom bocsánatkérés nélkül. Ez az Ökör bennem – állhatatos, kitartó, zajtól érinthetetlen – és a 2-es típus szíve, aki még mindig mélyen tör
